Végre látom a tengert.
Ez valami földöntúlian szép példánya a tengereknek. Vakítóan fehér homok, hogy napszemüveg nélkül a szemedet sem tudod kinyitni, és a víz valami meghatározhatatlan keveréke a kék és zöld színeknek. Még fél óra és ott vagyok a vízparti bérelt bungalownál. Előtte 50 méterre a part. Fölötte, mögötte a sűrű, szinte párától gőzölgő esőerdő.
Évek óta terveztem ezt az utat, végre sikerült elszöknöm a munka elől és elbújhatok, távol a világtól, az emberektől, a zajtól és a kötelező feladatoktól. Csak én és a természet, az örök barát és társ.
A legközelebbi bungalow is 500 méterre van innen egy öböl túloldalán.
Mikor innen vissza kell indulnom a városba, újabb egy évre való türelmet és nyugalmat viszek magammal.
Indulás előtt felötlött bennem, hogy nem egyedül jövök, de akivel jöttem volna, annak otthon kellett maradnia s én meg később nem jutottam volna szabadsághoz. Így marad a tökéletes embertársmentes pihenés és természet imádat.
Hatalmas sebet jöttem gyógyítani, ide a világ legtávolabbi csücskébe, hosszú időre. Vérző szívvel érkeztem ide, lényem atomjaira hullott, azt hittem a világ vége jött el számomra. Nem segített otthon a nyüzsgés, a munkaterápia, nem segítettek a drága pszihológusok sem. Ha az ember szívéből egy darabot kitépnek...az sosem nő vissza tán. A fájdalom elől menekültem ide, azt hittem nem jön velem. Megtette, nem maradt otthon. Fél éve élek itt magányosan, a seb gyógyulgat, szép lassan, komótosan, de úgy tűnik biztosan. Terápiaként kiírom, kirajzolom magamból a fájdalmat, s közben megtalálom önmagam. Egy olyan ÉN-t, akit sosem értem rá megismerni a rohanó világban, ahol mindig olyant kellett csináljak, amit mások mondtak. Egy olyan ÉN-t, aki már tudja mit akar az élettől, ismeri saját határait, de azt is tudja, hogy azok hogyan tágíthatóak. Életem első regénye szinte teljesen kész, saját illusztrációkkal. Az első kiadói rostán is átment, már csak arra várnak, hogy aláírjam a szerződést és mehessen a nyomdába. Lassan el kell kezdjek búcsúzni ettől a csodálatos tájtól. Nem szívesen teszem, hisz annyira a szívemhez nőtt...azt hiszem hamarosan visszajövök ide, hisz ide tartozom. Ehhez a kicsiny bungalóhoz, a langyos tengerhez, a vakító homokhoz, és a párás őserdőhöz. Minden reggel a víz morajlására ébredek, s ezt nagyon szeretem.
VálaszTörlésfekszem az árnyékban kedvenc függőágyamon, s onnan szemlélődöm a folyton más, ám mégis stabil egyformaságot nyújtó tájat. Látom, hogy az öböl túlsó felén, a másik kunyhóban mozgolódás van. Reggel takarították, láttam, ahogy a szálloda alkalmazottai sürögtek-forogtak ott, most pedig megérkezik valaki. Egyetlen ember, ha jól látom. Tán még egy magányos farkas...remélem. Nem szeretem, ha puszta udvariassági látogatás gyanánt hangoskodó turisták megzavarnak. Bár néha jólesik néhány emberi szó, de azt inkább a helyiektől szeretem megkapni.
Hajnal előtt.
VálaszTörlésMint mindig, ha szerencsém erre a tájra hoz. Egy órával hajnal előtt automatikusan ébredek. Felpattan a szemem és mintha nem is tegnap érkeztem volna, már teljesen éber vagyok. Este összeszedtem a hajnali túra kellékeit. De mielőtt eltűnnék a számomra oly kedves esőerdő mélyén, irány a tenger. Sötét van, éjpuha. Kibújok a moszkitóháló rejtekéből. Halk nyiffanásokkal menekülnek a sarkok mögé, a bambusz rejtekébe jóllakott lakótársaim, a gekkók.
Azon meztelenül, ahogy aludni szoktam, irány a tenger. Hirtelen mélyülő homokos parti sáv, pár lépés és már nyakig vagyok a vízben. A hely csodája, millió apró fluoreszkáló polip fénye kíséri minden mozdulatomat. Akárha világító csóvát húznék magam után a vízben, egybeér az ég és a víz, határát nem látni semerre. A jól ismert öböl felé veszem az irányt. A túloldalon két éve még nem volt semmi építmény. Fölöttem néhány óriási gyümölcsevő denevér igyekszik nappali rejteke az ősi barlang felé. Hangtalanul suhannak másfél méteres szárnyaikon.
A víz felszínén az erdő mélye felől száll felém a vadon orgonája, a tigris hörrenése, a szambár szarvasok vészjelző sikkanása felel rá.
Mint mindannyiszor, amikor erdő anyám magába fogadni készül, kinyílnak állati ösztöneim, hallásom kitisztul, szemem szokja a sötétet s orrom újra tanulja a szaglás ősi mintázatát.
Váratlanul ismeretlen illatot sodor felém a hajnali szél az öböl túlsó partja felől.
A vágyban fürdő nő téveszthetetlen illatát.
Nocsak.
Már tudok valamit a kéretlen szomszédról. Tárva nyitva alussza álmát.
Apró nyögések hangja keveredik a csobbanó hullámok ritmusos zajával.
Ideje visszafordulni. Ma nem rád vadászom, civilizáció váratlan küldötte.
Vár erdőanyánk, a végtelen, a közömbös, az alázattal közelítőnek minden titkát megmutató ősi vadon.
Visszaérve kilépek a vízből, gyors törülközés, bakancs, erdei ruha, hátizsákba víz, ananász, banán. Kezembe kamerám és hangfelvevőm. Irány az erdő.
Még nem pirkad s van esélyem meglelni a gibbonok éji fészkét kedvenc fügefájuk szomszédságában. Surranva szökik előlem valamelyik erdei szomszédom s a kabócák már meg-megszólalva hangolódnak az új napra mikor megérkezem találkozómra az erdő dalnokaival a gibbonokkal a 30 méternyire is növő óriás fügefa alatt.
Elhelyezkedem, ponchómat magamra borítom és eggyé válok imádott erdőmmel. Orrommal incselkedik még az új szomszédom buja illata.
Valahogy fura éjszakám van. Alszom, de csak úgy félig, hisz emlékszem az álmomra úgy ködösen. Buja, szelíden erotikus álmom, testemet édes kínok gyötrik. Olyan nagyon rég nem érintette már becéző férfikéz és olyan nagyon vágyom már rá...azt álmodom, hogy egy gyönyörű idegen bukkan rám itt a kis kunyhómban. Álmomban talál rám és álmomban kényeztet. Végigsimít határozott férfikezével, s nyelve hozzáértőn játszik testem minden rejtett zugával. Kóstolgat, én pedig sóhajtva adom át neki a sérülések óta féltve őrzött testemet, megnyílva neki, pórusaimból árasztva a vágyat, jelezve számára, tiéd, forrj vele össze...
VálaszTörlésEnnél a pontnál ébredek meg, kezem lucskos ölemen. Még egyetlen mozdulat, s testemen egy kábult, öntudatlan orgazmus hulláma fut át...rég elfeledett érzés, de most olyan jólesik. Ezzel az érzéssel szundítok vissza még egy kicsit, hogy álmodjam tovább ezt a csodát...
Már jócskán felkelt a nap, amikor felébredek, kényelmesen felkelek, és úgy döntök, hogy a napot festéssel fogom tölteni, azon a kedvenc helyemen, alig egy órányira a kunyhótól, az erdő mélyén. Szeretek ott dolgozni, ihletet kapok a természettől. Összecsomagolom a szükséges dolgaimat és nekiindulok a napnak. Közben kigondolom, hogy az éjszakai álmomat fogom vászonra tenni, a maga vörös színeivel, egy csipet meleg barnával és a kielégülés kék-lila villanásaival.
Végre újra itt. Kóstolhatom újra a varázsát, hogy nincs köröttem senki más, és újra kettesben vagyunk. Az erőtől duzzadó, élettől pezsgő, öröknek tűnő esőerdő és én.
VálaszTörlésÚgy döntök, hogy a mai nappalt az egyik fa lombjai között fogom tölteni, öreg kedvencem a környék lakóinak bevásárló központja, a hatalmas fügefa szomszédságában. Körülnézek, és máris kínálja mászásra magát az egykor élő fára akaszkodott kúszófüge. Ezeknek az erdei óriások legkegyetlenebb gyilkosa. Mint egy óriási háló, fonja be kívülről az áldozata törzsét, majd addig szívja belőle az életet, míg az áldozat elfogy és elkorhad. Nem marad más utána, mint a kúszófüge állva maradó hálója, ami belül üres kéményként idézi az egykor volt ősöreget.
Felkúszom a belsejében, és odafent kényelmesen elhelyezkedem. Felakasztom a kiálló darabokra a felszerelésem, egy árnyas részbe beleteszem a vizes flakont, egy öblösebb részben párnaként elrendezem a tartalék ruhámat. Megágyazok magamnak a hosszú szemlélődés napjához. Fényképezőgépem állványát, hangfelvevőm mikrofonját is felcsavarozom, és elégedetten bevackolom magam a megfigyelőhelyemre.
Váratlanul szokatlan zörgölődést hallok a távolból. Lehet még egy kilométernyire is innen. Ismeretlen hangok. Fülem nagyobb érzékenységre kapcsol és próbálja megfejteni a közeledő kilétét.
Hoppá!
Ember.
Sőt!
Nőből van.
Kezében festőállvány, vállán hátizsák, túlöltözöttnek sem nevezném éppen. Vagy tudja, hogy itt nem gyakoriak a moszkitók, vagy csak amatőr.
Éppen velem szemben helyezkedik el a tisztás szélén. A könnyű szellő felőle hozza az illatot. Az éji illat!
Hát Te vagy a szomszédom.
Ha már így esett, nem fedem fel magam. Idefenn tizenöt méter magasban nem fog észre venni. Ha az erdő lakói elől el tudok rejtőzni, miatta sem fogom felfedni magam.
Elszundítok a zsongító erdőzenében és élvezem a szellő hajnali simogatását.
Mikor megébredek, friss még az álmom. Erdei énemre hatottak látogatóm illatával érkezett feromonok. Vad, állatian heves szeretkezést álmodtam magamnak, ősi ösztönök éledését. Farkam robbanásig feszes s alsóm sem maradt szárazon.
Miközben ajkaimhoz emelem a víztartályt, kinézek az egyik résen.
Vendégem még mindig itt van, csak éppen…
Meztelen teste (kis tanga van csak rajta) szinte világít a tisztás túloldalán.
Látom, hogy mára már Ő lesz a megfigyelő zsákmánya. Idáig hallom, ahogy az ecset sörtéi kapirgálják a vásznat. Szinte a lélegzését is hallom. Az illata, ez a buja üzekedni vágyó női illat, mindent elborít.
Az agyamat is kis híján.
Rá irányítom a fényképezőgépemet, és ismerkedni kezdek vele. Mozdulataival, testével, létezésével.
Csendben figyelem, mint egy nemes vadat. Minden rezzenését, arcára, mozdulataira kiülő érzelmeit. Magamba gyűjtöm a lényét, mint az erdő lakóit figyelve máskor, nézem és próbálom megérezni a ritmusát, a miérteket.
Megérkezik a kora délutáni forróság. Magam fölé feszítem a ponchót, még fél óra és itt a feloldozó eső.
Már kopog is a leveleken. Vendégem nagyot nyújtózik, feszes mellei majdnem szétpattannak. Letakarja a vásznát és cseppet sem sietősen, kilép egyetlen ruhadarabjából és áhítattal ég felé emelt arccal fürdik az esőben. Valaki, aki másképp, de hozzám hasonló szimbiózisban létezik a természettel. Keze eközben öle felé vándorol.
Visszahúzódom.
Minden érzékem kinyílik, ahogy a látást kikapcsolom.
Ekkor meghallom újra a hangot, amit a vízben lebegve hallottam legutóbb a kunyhója felől.